Szombaton az osztállyal meglátogattuk a Holokauszt kiállítást Budapesten. Már reggel, mikor megcsörrent a telefon, úgy gondoltam, nagyon nem kell erre elmenni. Hát, totál igazam volt.
Anna már korán megérkezett, mivel aznap ő vigyázott Kirára. Szegénykém egyre rosszabbul érzi magát, hogy Mariann távol van. T_T Mi Misakival összepakoltunk, kaját csináltunk és indultunk a vonatállomás felé. Persze egész úton azt hajtogattuk, hogy "And now, turn around, and go back!!!". Igen, így angolul, mert elhatároztuk, hogy a vonaton tanulni fogjuk a tételeket. Persze nem lett belőle semmi.
Az állomásra időben beértünk, viszont Fruu nagyon elkésett. Mint kiderült, a 33-as busz keresztbe fordul az autópályán, majd mikor sikeresen leszállt róla, megcsúszott a zebrán, s majdnem elcsapta egy másik busz. Mondom, oookéé... érdekes nap lesz. Dani is elkésett. Őt apukája hozta, de útközben dettó megcsúsztak, s kiütöttek egy táblát. Tisza végső állomás, komolyan. De a hab a tortán a vonaton történt. Odafele Vicával, Beával és ofővel utaztunk. Hát... a szokásosnál is csendben voltunk, az biztos. Nem baj, írni akartam, folytatni a tulajdont, de a légkör fojtogatott, egy szót sem tudtam leírni.
A kiállításról most még nem tudok írni. A tudat, hogy a rokonaim is áldozatul estek ennek a szörnyűségnek, és hogy egy olyan ember, aki ezt végignézte és volt Auswitz-ban, majd ezek után, még azt mondja, hogy: "A japánok is túl sokan vannak!" teljesen kicsapta nálam a biztosítékot. Én még neki sem kívánnék ilyen keserves sorsot. Ahogy a videókban láttam a holtesteket egy kupacban, majd azt a bácsit, akit a hordágyra tettek, mert nem tudott lábra állni, és kezét összetéve, azt mondta: "Köszönöm!!" Annyira megérintett, hogy csak álltam és néztem magam elé, mint egy zombi. A film néma és fekete-fehér volt, de tisztán le lehetett olvasni a szájáról a magyar szavakat. A kiállítást egy fekete fal kísérte végig, melyen világító csíkok húzódtak végig, melyek néhol megálltak. 100 csík indult el, de a kiállítás végére csak nyolc ért el. Az idegenvezető csaj elmondta, hogy a csíkok egy-egy családfát jelölnek, s amelyik megáll, azt tövestől kiirtották. Számomra ennél jobban nem is tudták volna szemléltetni a pusztítás mértékét. Egy családfában, akár 100 ember is lehet, ha nem több. A kiállítás közben végig ezeket a vonalakat figyeltem, és az ütő megállt bennem, mikor megláttam, hogy egy véget ért. Tanárnő meg is említette, hogy: "Látom, téged kikészítenek ezek a csíkok..."
"Igen, tanárnő... eléggé túlkapom őket."
Hazafele beugrottunk a WestEnd-be és örömmel mondhatom, hogy megvan a 2. emlékünk hármunkról. A hisztéria fagyizóban ettünk. Én és Viki sütit, Fruu pedig egy hatalmas kehely fagyit!!! ^^
A vonaton az osztály őrjöngött, úgy csináltak, mint akik egy buliról jöttek volna haza. Hát nekik ez a semmit nem jelentett??! Emberek egyáltalán?! Ők ezt fel sem fogják, mi történt akkor? Legalább annyival megtisztelhették volna a Zsidó népet, hogy a vonaton nem így viselkednek. Jó, aláírom, mi sem voltunk szent gyerekek, mert hangosak voltunk, de nem mentünk a folyosóra őrjöngeni, és nem állítottuk meg a mozgólépcsőt a metró aluljáróban. Szegény Fruu, nagyon megijedt.
Bár a vonaton az sokkal nagyobbat ütött, mikor Bea meg Vica csak úgy bejönnek, leülnek, mert egy kis csendet akarnak. Mondom ez még oké, de mikor hozták magukkal az egész zajos bandát, kicsit felkaptam a vizet. Olvastam volna, mert volt egy fic (az Emlékezz rám) amire nem emlékeztem! (xDDDD ez de rohadt hülyén hangzik...) Aztán Fülöpék ott szenvedtették Fannit, én segítek neki, behozom a kabinba, ahol nyugton hagyják végre. Egy idő után mindhárman kimennek, én visszadugom a fülembe a zenét, s olvasok tovább, majd Misaki megkérdezi: "Hallottad ezt?" Én: "Mit?" Vica és Bea most sütöttek el, itt előttünk egy agydaganatos viccet. Úúúúh... igen?! Jaj, hát nem aranyosak? Onnantól kezdve nagyon furán éreztem magam. Mintha a fertő kellős közepébe csöppentem volna. Hányingerem volt, és el akartam onnan menni. Engem az se érdekel, hogy két megállóval hamarabb szállok le, csak tűnjek már el innen. Az olvasást is abbahagytam, már ahhoz sem volt kedvem. Csak néztem magam elé, mint egy zombi, és hallgattam a zenét.
Debreceni állomáson elmondtam vagy hatszor, hogy sziasztok és már ott sem voltam. Misakival rohantunk is haza abban a dermesztő hidegben. Anna nem vitte le Kirát, így levittük mi ketten, majd vacsora közben megnéztük az Amerikai pite 3-at. Öhm... kibaszott jó volt az után a nap után. Főleg mikor meghallottam benne a The hell song-ot! Uuuh... basszus, azt kicsit nagyon túlkaptam! xD Fél percig magamhoz se tértem rendesen. xD
Mondom ooooké, főleg, hogy a vonaton kétszer is betekerte Shiro.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése